Öt napos kórházi bent lét után túl vagyok a biopszián. Nah azért nem olyan veszélyes. Hétfőn beköltöztem, szerdán szúrtak, csütörtökön feküdtem, pénteken kiengedtek. Maga a beavatkozás koránt sem volt olyan szörnyű, mint képzeltem. A biopsziát, több vizsgálat is megelőzte. Többször is vettek vért, voltam mellkas röntgenen, EKG vizsgálaton és a szúrás előtt hasi ultrahangon is. A beavatkozást végző orvos az ultrahangon megnézte a májam elhelyezkedését, majd elpróbáltuk párszor, hogy miként kell a levegőt kifújni, majd benntartani néhány másodpercig. A szúrás helyét a bordáim között állapította meg a doki, aki ezt egy célkereszttel rögzítette is, mert azt felrajzolta az oldalamra. Kaptam egy nyugtató bogyót is, mert mi tagadás, rendesen be voltam rosálva.
Aztán eljött az idő. Ott a kórházi ágyban a "szobámban". Oldalra feküdtem, lefertőtlenítetek és beadtak egy érzéstelenítő szurit. Nah ez volt a legkellemetlenebb, de nem veszélyes! Ezután elmondta, hogy jön a szúrás, amihez bevezet egy tűt, amit már nem is éreztem, legalábbis fájdalmat. Aztán jöhetett a közepes levegővétel, a kifújás és a levegő visszatartás, aztán szúrt. Éreztem, hogy bent van a tű, de fájdalmat NEM! Kb.: 30 másodperc volt az egész. Aztán még kellemetlenül is éreztem magam, mert előtte annyit paráztam.
A szúrás után egy "homokzsákra" kellett feküdnöm, ami szorította a szúrás helyét. Persze letapaszoltak előtte. Aztán egy óra oldalfekvés következett, ami után már fordulhattam, de másnapig szigorúan feküdni kellett.
Reggel semmiféle panaszom nem volt, azért már felkelhettem, de nem sokáig. Pénteken pedig már "szaladgáltam".
Minden sorstársnak üzenem: Ha a doki úgy látja, hogy egy biopszia szükséges, ne halogassák úgy mint én, mert nincs értelme. Nem fáj, és nem kellemetlen!
